2013. november 29., péntek

Mióta megnéztem Móricz egyik művének filmadaptációját, a '76-os Ranódy László által rendezett Árvácskát, nem tudok magamhoz térni. Sírok A nagy házalakításon, X-Faktoron. Még akkor is bömböltem, mikor az egyik barátnőm azzal biztatott, hogy 'Nyugiiiii, belőled lehetne újságíró, vagyis a Velveten mindenképpen.' Aztán rájöttem, hogy ez nagyjából azt jelenti, hogy ahhoz éppen elég jól írok, hogy néhai olvasói levelekből összetákoljak egy 12 jó tanács, hogyan szeretkezzünk kertészünkkel a konyhában és nyögjünk izgatóan közben, még akkor is, ha kényelmetlen a konyhapult és a férjünk bármelyik pillanatban hazajöhet című cikket. Ennél a résznél még felhőtlenül boldog állapotomban is elmorzsoltam volna néhány könnycseppet. Úgyhogy valahogy összekaparom magam.

2013. november 25., hétfő

Meghívtam már vendégségbe a kolis barátaimat egy napra, mert reggel megsajnáltam őket, ahogy az esőben állnak, mondván az esővíz még mindig melegebb, mint a diákszállón. Délután óta pedig különböző szemináriumot tartok nekik A légfrissítő nem dezodor és Étel a konzerveken túl címmel. Az éjszakától mondjuk kicsit félek, nehogy átszökjenek a negyediken lakó, neccatlétát klottgatyával hordó, nyugdíjas bácsihoz, így biztos, ami biztos merülőfélben lévő elemlámpával masírozok majd a folyosón.

2013. november 23., szombat

Én elég minimalista vagyok évszakok terén. Számomra van nyár, meg tél, és a nyár akkor múlik el, ha már nem látszik a testemen a bikininek a körvonala, ergo vége a jó időnek. Most pedig megyek , találkozok egy 3 éve nem látott barátnőmmel, előtte meg ugyanennyi idővel fiatalabbra sminkelem magam, mert a 18. születésnapomon megjelent a sokadik ráncom, amit azóta is elsőként gyűlölök. Még jó, hogy nem 10 év után találkozunk, ahhoz már sminkmestert kellene fogadni, és pénzügyi állapotomat figyelembe véve, nem vagyok benne biztos, hogy Monopoly pénzért dolgozna rajtam valaki.

2013. november 20., szerda

2011-ben, amikor megtudtam, hogy jelöltek a GoldenBlogra, elkezdtem őrülten szavaztatni mindenkit, akit csak ismertem. Második hely, első hely, ötödik hely, első hely, második hely, harmadik hely, első hely...ugráltam a ranglétrán. Őrjöngtem, ha lefelé mentem és visongtam, ha felfelé.
 Legjobb védekezés a támadás, gondoltam, majd beleolvastam a legjobb 10 blogba. Természetesen az összeset utáltam. Nem csak, amit írtak, hanem a kommenteket is, a designt, tulajdonképpen amit egy ilyen oldalon gyűlölni lehet, mindent!
Soha nem felejtem el azt a délután, amikor megnyitottam Mosolykáét. Végigolvastam. Egészen az első bejegyzéstől. Nem tudtam megunni. Onnantól kezdve senkit nem szavaztattam magamra és a végér érve kimentem a konyhába anyukámhoz és mesélni kezdtem az életéről és annyit mondtam neki, hogy 'Ha ő megelőz nem bánom, sőt, ő az egyetlen, akinek szívből fogok gratulálni, mert jobban szurkolok neki, mint magamnak!'. Hetekig vele foglalkoztam, ültem, hallgattam a rádióban készített interjúkat, talán általa már elfeledett riportokat nézegettem YouTubeon, olvastam, olvastam, olvastam. Aztán meséltem, meséltem, meséltem mindenkinek róla. Anyukámnak, rokonoknak, barátoknak, osztálytársaknak, de még a szomszédoknak is! Azt hittem ennél jobban nem lehet felnézni valakire, egészen addig...
Amíg el nem mentünk a díjkiosztóra. Ott álltam 16 évesen, a tökéletes fekete kisruhába, amibe csak feszeng az ember, irdatlanul kényelmetlen fekete tűsarkúba, a fejemet alig mertem megmozdítani, mert akkor szétjön a hajam, szorongattam a borítéktáskámat és közben a világ összes fájdalma tükröződött az arcomon. Mellém begurult Fanny, színesen, vidáman és emlékszem már az első párbeszédünknél kijelentette, hogy ő márpedig meg fogja szerezni a terem másik végében álló helyes srác telefonszámát még ma este.
Egyetlen egy lényeges különbség volt közte és köztem. Nem, nem az, hogy neki szőke a haja, nekem barna, még csak az sem, hogy ő kerekesszékes, én pedig nem. Ő életvidám volt, én nem!
Tegnap, ahogy az egyik álmának beteljesülésénél, könyvének bemutatásánál vele szembe ültem, közel ezer ember társaságában, nem egyszer csordult ki a könnyem. Nem azért, mert sajnáltam, mert beteg, mert fáj neki, mert rossz neki és jaj, szegény, hanem szánalmasnak éreztem a kis pitiáner gondjaimat mellette. Sajnáltam magam, hogy már a barátnőimmel is csak azért ülünk össze, hogy sajnáltassuk magunkat és siránkozzunk.
Ma el is kezdtem olvasni a könyvet és rettenetesen haragszom rá, amiért nem csomagolt hozzá zsebkendőt, mert van egy olyan érzésem, hogy mire végigolvasom szétáznak a lapok azért, mert átértékelődik a világ és 18 évesen elindulhatok egy olyan pozitív úton, amihez a könyv segítségével jutok.
Köszönjük Fanny, hogy megtanítottad nekünk, mi az ÉLET! 
jó néha sötétben a holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot igézni.
jó néha fázni, semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni.
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni ha fáj, remegni ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.

2013. november 18., hétfő

Azért az tud némi mosolyt csalni az arcomra, amikor délután összeülünk a barátnőmmel (azzal a barátnőmmel, aki az 'Ismered Márai Sándort?' kérdésre felcsillanó szemekkel válaszolta, hogy: Persze! Az, aki idézeteket is írt!), és arra a következtetésre jutunk, hogy mégis el kell menni valami egyetemre, mert nincs annyi kivénhedt svájci milliárdos, mint amennyi csóró magyar csaj.

2013. november 15., péntek

Én a pénteki tanításidőben nagyon tudok szenvedni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a padtársammal már annyira untuk az órát, hogy varázslósat játszottunk. Az óra fele mondjuk azzal ment el, hogy kitaláljuk a varázslathoz milyen kézmozdulat lenne a leghatásosabb. Gondoltunk az általános iskolában megtanult karmesteri, kettő negyedes, Pál Kata Péter mozdulatra, de végül  férfi nemi szervet rajzoltunk a levegőbe tollunkkal, és suttogva szórtuk az Expecto Patronum igét.

2013. november 12., kedd

Kb. 200 m-re van a panelunk bejáratától egy tér, közepén egy Kossuth szoborral. Hétvégén jöttem haza, és olyan fontos üzenetet vártam a világhálón keresztül, hogy megálltam a ház előtt fogni a saját WiFim, aminek a jelszava egy nem túl kacifántos angol zeneszámnak a címe, amit viszont egy elég kacifántos éjszakán adtam neki. Szóval, ahogy vártam, hogy betöltsön az esetlegesen megérkezett levél, az utcavégén megjelent két illuminált állapotba lévő fiatalember, majd a következő párbeszéd hangzott el:
-Na, ott van már Lali! Csőőő!
-Hagyjad...süket, meg vak is!
-De tudod mi a legnagyobb baj vele? Hogy kőből van a szíve!
Sorsod Borsod. 

2013. november 7., csütörtök

Egyébként így 314234 db,  megszabott témáról, kötelezően megírt beadandó után nehéz kötetlen dolgokról firkálni ide. Aztán tessék, máris előjön az a 34 óra, amit mostanában az irodalomra fordítottam, mert csak ebben a bejegyzésben eddig volt 2 költői túlzás. Bár legalább már közelebb vagyok az irodalomhoz, mint akkor, amikor tucatjával írogattam a dalszövegeket, hogy később az általános iskolánk lány mosdójában tudjuk őket ritmustalanul vonyítani a barátnőmmel. Ezt persze szigorúan azután, hogy az akkori év leghidegebb napján, kb. -10 fokba körbeplakátoltuk a várost a színesen kinyomtatott msn címünkkel, miszerint 'Kezdő tinibanda keres gitárost, dobost és basszusgitárost!'. Na jó, konkrétan egy zenekart... Apropó, sikerült az angol felsőfokú szóbeli nyelvvizsgám. Írni meg ezek szerint nem csak magyarul nem tudok, hanem angolul se! :-D

2013. november 3., vasárnap

Meghívtak szerdán egy 18. születésnapi buliba. Annak ellenére, hogy a társaságunk elég heves, ha bulizásról van szó, mi megpróbáltuk visszafogni és ezzel együtt valahogy jól érezni magunkat, egy olyan buliba, ahol szülői felügyelet mellett vághatta fel az ünnepelt a tortát, és hangosan skandálhattuk a Halász Judit-féle slágert a gyertyafújáskor. Mi kihoztuk a buliból a maximumot, karaokeztunk halandzsa nyelven, nevettünk még a rossz poénokon is és éljenezve tapsoltunk a tűzijátéknál. Mondjuk a Twister szőnyegnél értetlenül álltunk és próbáltuk megfejteni, hogy akkor ezt azért rakták-e le, mert azt hiszik, hogy két felestől részegek vagyunk és könnyebb onnan feltakarítani a dolgokat, vagy csak szimplán játszani akarnak. Majd másnap közölték, hogy akkor ez az egész party dolog 6300 forint lesz mindenkinek, fejenként! Félreértés ne essék, nem titkolok el semmit, nem lépett fel a buliba se Szikora Robi, de még csak a helyi Elvis imitátor sem. Nem volt kaviár pezsgővel, nem voltak chippendale fiúk, se táncoslányok. Szerintünk az utolsó wc lehúzástól kezdve, a villanyszámláig mindent beleszámoltak. Sőt, én 2x kezet is mostam és a WiFit is használtam. Bár nem fizettük ki, nem merek panaszkodni többet, mer' ennyi pénzért biztos fasza buli volt és csinálni sem lehetett volna jobbat...