2011-ben, amikor megtudtam, hogy jelöltek a GoldenBlogra, elkezdtem őrülten szavaztatni mindenkit, akit csak ismertem. Második hely, első hely, ötödik hely, első hely, második hely, harmadik hely, első hely...ugráltam a ranglétrán. Őrjöngtem, ha lefelé mentem és visongtam, ha felfelé.
 Legjobb védekezés a támadás, gondoltam, majd beleolvastam a legjobb 10 blogba. Természetesen az összeset utáltam. Nem csak, amit írtak, hanem a kommenteket is, a designt, tulajdonképpen amit egy ilyen oldalon gyűlölni lehet, mindent!
Soha nem felejtem el azt a délután, amikor megnyitottam Mosolykáét. Végigolvastam. Egészen az első bejegyzéstől. Nem tudtam megunni. Onnantól kezdve senkit nem szavaztattam magamra és a végér érve kimentem a konyhába anyukámhoz és mesélni kezdtem az életéről és annyit mondtam neki, hogy 'Ha ő megelőz nem bánom, sőt, ő az egyetlen, akinek szívből fogok gratulálni, mert jobban szurkolok neki, mint magamnak!'. Hetekig vele foglalkoztam, ültem, hallgattam a rádióban készített interjúkat, talán általa már elfeledett riportokat nézegettem YouTubeon, olvastam, olvastam, olvastam. Aztán meséltem, meséltem, meséltem mindenkinek róla. Anyukámnak, rokonoknak, barátoknak, osztálytársaknak, de még a szomszédoknak is! Azt hittem ennél jobban nem lehet felnézni valakire, egészen addig...
Amíg el nem mentünk a díjkiosztóra. Ott álltam 16 évesen, a tökéletes fekete kisruhába, amibe csak feszeng az ember, irdatlanul kényelmetlen fekete tűsarkúba, a fejemet alig mertem megmozdítani, mert akkor szétjön a hajam, szorongattam a borítéktáskámat és közben a világ összes fájdalma tükröződött az arcomon. Mellém begurult Fanny, színesen, vidáman és emlékszem már az első párbeszédünknél kijelentette, hogy ő márpedig meg fogja szerezni a terem másik végében álló helyes srác telefonszámát még ma este.
Egyetlen egy lényeges különbség volt közte és köztem. Nem, nem az, hogy neki szőke a haja, nekem barna, még csak az sem, hogy ő kerekesszékes, én pedig nem. Ő életvidám volt, én nem!
Tegnap, ahogy az egyik álmának beteljesülésénél, könyvének bemutatásánál vele szembe ültem, közel ezer ember társaságában, nem egyszer csordult ki a könnyem. Nem azért, mert sajnáltam, mert beteg, mert fáj neki, mert rossz neki és jaj, szegény, hanem szánalmasnak éreztem a kis pitiáner gondjaimat mellette. Sajnáltam magam, hogy már a barátnőimmel is csak azért ülünk össze, hogy sajnáltassuk magunkat és siránkozzunk.
Ma el is kezdtem olvasni a könyvet és rettenetesen haragszom rá, amiért nem csomagolt hozzá zsebkendőt, mert van egy olyan érzésem, hogy mire végigolvasom szétáznak a lapok azért, mert átértékelődik a világ és 18 évesen elindulhatok egy olyan pozitív úton, amihez a könyv segítségével jutok.

Köszönjük Fanny, hogy megtanítottad nekünk, mi az ÉLET! 

jó néha sötétben a holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot igézni.
jó néha fázni, semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni.
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni ha fáj, remegni ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.